Megvilágosodtunk Kisinócon

2014-es tavaszi elvonulásunkról…

Elvonulás előtt napokkal az járt a fejemben, hogy milyen rövid időre megyünk most, alig 3 nap, vajon mire lesz ez elég, meddig tudunk eljutni a folyamatokban. Minden esetre izgalommal és nagy lendülettel készültünk, az univerzum egészen az utolsó pillanatig küldte az elvonulni szándékozó bátor jelentkezőket. Az utolsó résztvevő az indulás reggelén szólt, hogy szeretne csatlakozni.
Pénteken 10 körül érkeztünk meg a Kisinóci turistaházba, ahol a közös nagy helyiség rögtön melegséggel töltött el, mert sokkal jobban nézett ki, mint egy átlagos turistaház helyiség.
Kezdés előtt volt néhány óránk ismerkedni a hellyel és egymással. Viszonylag sok új résztvevő volt, így külön örültem, hogy kicsit ismerkednek a többiekkel és látják, hogy teljesen normális emberek.
Koradélután már mindenki izgult. Az újak azért, hogy mindjárt kiderül vajon mire jöttek  :), a régiek talán  azért, hogy “kellett ez nekem már megint? “, én meg azért, hogy minden oké legyen.  Legalábbis a végére.
Mint már többször rájöttem, most is megerősödött bennem, hogy a folyamat teljesen nem irányítható, legfeljebb kicsit terelhető…
Én is a többiekkel együtt dolgozom a saját folyamataimon közben, bennem is dúlnak az érzések, sokszor nehéz elkülöníteni melyik az enyém, és melyik a csapaté. A folyamat közös. Sok ellenállás volt bennem is, sokszor volt nehéz bemenni, újra és újra végigcsinálni a gyakorlat sorozatokat.
Egy egy diádciklus alkalmával, annyi fájdalom, félelem, emberi játszma jön elő az életünkből, hogy ennek nagyon földbedöngölő energiái vannak.  De ez csak akkor nehéz, ha nem kerül felszínre. Mindaddig teher csupán, ameddig ki nem mondjuk, át nem érezzük. Nem az a kemény, amikor sírunk, dühöngünk fájdalmunkban, hanem az, amikor ezeket el akarjuk nyomni nem akarjuk érezni. És ebből az elfojtásból volt most sok az elvonuláson. Ezért volt nehéz számomra is oly sokszor, mert hiába tudom mi lenne a helyes, erre mindenkinek magának kell rájönnie. A szülői tehetetlenség érzését éltem át, mint mikor látom, tudom,  hogy a gyerekek mi volna  a legjobb, de mint szülő én már többet nem tehetek. Hagyni kell, hogy a gyermek azt tapasztalja meg, amit ő szeretne. És nem is biztos, hogy a szülői megoldás működik számára is…

Amikor valaki őszintén felvállalja a bánatait, bajait, annál nincs felszabadítóbb, igazibb, még akkor is, ha közben fájdalomtól eltorzult arccal szenved. Ilyenkor tisztul a lélek. És ennél nem tudok nagyszerűbb dolgot.

Rengeteg ilyet éltünk át. Áttörések életünk fájdalmain… Amikor 3 napon végre kitör a kiáltás, hogy mennyire fájt gyereknek lenni. És utána megnyugvás, tiszta arcok, ragyogó tekintetek. És most pedig a friss hírek az emberekről, akik repkednek örömükben, hogy más a világ, mint ahogy eddig hitték!
Köszönöm mindenkinek, aki ott volt.

elvonulás kisinóc

Balázs Móni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.